Gondolatok egy eutanázia ügy margójára - Kéri Ibolya írása a Rák Volt magazinban

2012. 02. 05.

2011 decemberében számos médiumban szólaltak meg orvosok, jogászok, bioetikusok a közvéleményt erősen foglalkoztató eutanázia ügy kapcsán. A konkrét esettel nem kívánunk foglalkozni, hiszen a vizsgálat folyamatban van az érintettnek mondott kórház és a rendőrség részéről egyaránt. Reményeink szerint hamarosan fény derül az igazságra és beigazolódik, hogy alaptalanok voltak a vádak, mert az efféle botrányok súlyos károkat okoznak: megingatják a betegek bizalmát orvosaikban és az alkalmazott kezelésekben - írja Kéri Ibolya egészségügyi szociális munkás (EgészségŐr Alapítvány) a Rák Volt magazin legutóbbi számában. (Az Uzsoki utcai kórházban történt, feltételezett morfintúladagolásos esetekkel kapcsolatban a BRFK - az MTI megkeresésére - legutóbb közölte: a nyomozással kapcsolatban továbbra is a rendőrség hivatalos - 2011 novemberének végén - kiadott közleményét lehet „irányadónak” tekinteni, hiszen jelenleg még szakértői vizsgálatok zajlanak az ügyben - a szerk.)

Az eredeti cikk a daganatok.hu oldalon jelent meg itt.

Mottó: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak.” (Prédikátorok könyve 3, 1-2)

Az eutanázia fogalma

Az eutanázia kifejezés a görög eu- (jó, szép) és thanatos (halál) szavakból származik. Olyan szándékos orvosi tevékenységet értünk alatta, amely a beteg halálának elősegítésére irányul aktív, tevőleges (pl. halált okozó injekció beadása) vagy passzív, mulasztásos (gyógyszerek, étel, ital megvonása) módon. Gondolata összeegyeztethetetlen az orvosi hivatással, hiszen már a Hippokratészi Orvosi Eskü is megfogalmazza: „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.”

Az egyházak álláspontja szintén egyértelmű: II. János Pál pápa 1995-ben kiadott, az emberi élet sérthetetlenségéről szóló Evangelium Vitae kezdetű enciklikája kimondja, hogy „Minden, ami az élet ellen irányul: az emberölés bármely formája… az eutanázia… minden, ami az emberi személy épségét sérti… kétségtelenül szégyenletes gaztettek…”

A magyar joggyakorlat

Magyarországon a jog tiltja az eutanázia minden formáját. Egyes országokban megnyílt rá a lehetőség törvényileg szabályozott keretek között (pl. Hollandia, Belgium), de ez felveti a „csúszós lejtő” veszélyét: amint az abszolút tiltó rendelkezéseket felváltja egy megengedőbb szabályozás, akkor a társadalom megindul a csúszós lejtőn és egyre liberálisabb szabályozást követel.

Szintén félelemre adhat okot a fogyasztói társadalom utilitarista (haszonelvű) megközelítése, mely szerint a gyógyíthatatlan, fájdalomtól szenvedő, haldokló ember élete már nem jár haszonnal, így annak értéke megkérdőjeleződik, ezáltal elfogadhatóvá válik a szándékos halálokozás.

Az önrendelkezéshez való jog és az ellátás visszautasításának joga

Az eutanázia pártolói gyakran megfogalmazzák azt a kívánalmat, hogy saját életükről és halálukról maguk döntsenek. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény szabályozza az ellátás visszautasításának jogát, de ezt a jogot határozottan meg kell különböztetnünk az eutanáziától!

A beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog, amely révén szabadon eldöntheti, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni és milyen beavatkozások elvégzésébe egyezik bele valamint utasít el (bizonyos korlátozásokkal). A cselekvőképes betegnek joga van arra, hogy visszautasítsa az egészségügyi ellátást, ha ezzel nem fenyegeti mások életét vagy testi épségét (pl. várandós édesanya a magzatát, fertőző beteg a környezetét).

Azt az ellátást, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthatja vissza. Ezt a nyilatkozatot bármikor visszavonhatja akár szóban is.

Az életfenntartó és életmentő beavatkozások visszautasítása

Ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, ami rövid időn belül még a szakszerű orvosi ellátás mellett is halálhoz vezetne, akkor visszautasíthatja az életfenntartó és életmentő beavatkozásokat.

Ennek szigorú szabályai vannak: a visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság (tagjai: a beteg kezelőorvosa, a beteg gyógykezelésében részt nem vevő, a betegség jellegének megfelelő szakorvos és egy pszichiáter szakorvos) nyilatkozik arról egybehangzóan, írásban, hogy valóban fennáll a súlyos állapot, a beteg tisztában van döntése következményével és ezt a nyilatkozatot három nap elteltével ismételten megteszi két tanú előtt. A beteg ilyenkor is jogosult a szenvedéseinek enyhítésére, fájdalmainak csökkentésére irányuló ellátásra.

A nyilatkozat is visszavonható bármikor, alaki kötöttségek nélkül, akár szóban is. A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást, ha várandós és előre láthatóan képes a gyermek kihordására.

Az „élő végrendelet”

Habár a jogszabály nem nevezi meg ezzel a kifejezéssel a lehetőséget, de a cselekvőképes személy dönthet arról előre, hogy majdani cselekvőképtelensége esetén nem kíván élni az életfenntartó és életmentő beavatkozásokkal. A nyilatkozatot közokiratba kell foglalni és szükséges hozzá egy pszichiáter szakorvos egy hónapnál nem régebbi szakvéleménye arról, hogy a személy a döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg.

Ezt a nyilatkozatot kétévente meg kell újítani és bármikor, bármilyen formában visszavonható. Fontos tudni, hogy az ilyen nyilatkozatokról nincs semmilyen nyilvántartás, így azt érdemes magunknál hordani, tájékoztatni róla kezelőorvosunkat, családtagjainkat. Arról is rendelkezhetünk, hogy cselekvőképtelenségünk esetén ki dönthet az életünket érintő kérdésekben, de ezt közokiratba kell foglalni valamint a törvény előírja a helyettes döntéshozó pszichiátriai vizsgálatát is.

A terminális palliatív ellátás

A végstádiumban lévő betegeket kímélni kell a „kezelési túlbuzgóságtól”, a makacs, erőltetett orvosi tevékenységtől, a felesleges vizsgálatoktól, beavatkozásoktól, amelyek nem javítanák az életminőségét, de ez nem jelent egyet a passzív eutanáziával.

A hazánkban Polcz Alaine nevéhez köthető hospice szemlélet terjedésével az elmúlt években örvendetesen előtérbe került a palliatív ellátás fogalma. Az Egészségügyi Világszervezet 2002-es meghatározása szerint a palliatív ellátás olyan megközelítést jelent, amely segít javítani a szenvedő ember életminőségét a betegségét kísérő fájdalom, egyéb kínzó tünetek, a fizikai, pszichoszociális és spirituális problémák kezelésével.

A fájdalomcsillapítás lehetőségei

Számos tanulmány igazolja, hogy az emberek valójában nem a halál bekövetkeztétől félnek, hanem az azt megelőző szenvedéstől, fájdalomtól, kiszolgáltatottságtól, kontrollvesztéstől. Talán ezeknek az elkerülésére gondolják megoldásnak az eutanáziát, ezért fontos, hogy tudatosítsuk: a palliatív ellátás keretein belül van segítség.

A fájdalomcsillapítás minden eszköze és készítménye elérhető hazánkban, amelyek használata az Egészségügyi Világszervezet „háromlépcsős” fájdalomcsillapítás-létrája szerint történik. Ha az első lépcsőn ajánlott gyógyszerek nem hozzák meg a kívánt hatást, tovább kell lépni a másodikra és így tovább, míg a beteg panaszai megszűnnek.

Mivel a fájdalom szubjektív érzés, aminek az erősségét csak a beteg érzi, segítséget jelent az orvosnak, ha egy 10 cm-es skálán a beteg megjelöli, hogy fájdalma milyen fokú, valamint saját szavaival megfogalmazza a fájdalom jellegét (szúró, nyilalló, égető, szorító stb.), megmutatja az érintett testrészt. Az elmondottakat az orvosnak minden körülmények között el kell fogadni, nem bírálhatja felül a beteg szenvedését és ennek megfelelően kell megkezdenie a terápiát.

Alaptalan félelem az opioid készítményektől

Amennyiben a fájdalom olyan erős, hogy csak opioid készítményekre reagál, akkor azt kell alkalmazni. Ezeknek a szereknek az adagja lépcsőzetesen, de elméletben korlátlanul emelhető, a gyakorlatban a határt a jelentkező mellékhatások (pl. légzésdepresszió) jelentik. A dózis egyénenként változik (életkor, anyagcsere gyorsasága, láz stb.), de optimálisnak tekinthető az a mennyiség, amellyel a beteg számára fájdalommentesség vagy elviselhető fájdalom biztosítható és a mellékhatások is minimálisak.

A beteg nem az opioid készítmény alkalmazása miatt hal meg, hanem az alapbetegsége miatt, hiszen még a súlyos mellékhatások is azonnal kezelhetők megfelelő „ellengyógyszer” (antagonista) beadásával! Ez a tévhit onnan ered, hogy régebben az ilyen típusú fájdalomcsillapítókat csak az utolsó napokban kapta meg a beteg, így a gyógyszer valamint a halál bekövetkezte összekapcsolódott a családtagok gondolataiban. A kirobbant túladagolás-ügy káros hozadéka, hogy a társadalomban egyébként is jelen lévő opiophobia (az opioid készítményektől való alaptalan félelem) felerősödik és súlyos fájdalomtól szenvedő betegek utasítják el a megfelelő és biztonságos kezelést.

Viktor E. Frankl örökérvényű soraival kívánok gyógyulást a betegeknek, enyhülést a szenvedőknek és áldott karácsonyt minden kedves olvasónknak: „…a létezés végtelen értelme még a szenvedést, a kínt és a halált is magában foglalja.”

Kéri Ibolya